Késő-miocén–pliocén folyók rekonstrukciója a Vértes délkeleti előterében

  • András Uhrin
  • Orsolya Sztanó
  • Gábor Csillag
  • Zoltán Hámori

Absztrakt

A Pannon-tó feltöltődése során a miocén legvégére és a pliocénre kiterjedt alluviális síkság alakult ki a Pannonmedencében, sokfelé vastag folyóvízi rétegsort létrehozva. A felszínen azonban csak kevés helyen, elsősorban középhegységeink peremén tanulmányozhatók ezek a képződmények, melyek a Dunántúlon Vértesacsai Formációként
ismeretesek. Munkánkban a Vértes délkeleti előterében lévő feltárások részletes szedimentológiai leírása és értelmezése
alapján rekonstruáljuk a késő-miocén–pliocén folyóvízi üledékképződési környezeteket. A gyenge feltártság miatt a
terepi észleléseket fúrási rétegsorokból összeállított szelvények értelmezésével, valamint a folyóvízi üledékek vizsgálatában újdonságnak számító geofizikai módszerrel, a multielektródás geoelektromos szelvényezéssel egészítettük ki.
A vizsgált feltárásokban kevés agyag és aleurit mellett főként vályús keresztrétegzésű homok jelenik meg. A fúrási
rétegsorok és a geoelektromos szelvények tanúsága szerint azonban a Vértesacsai Formáció nagy részét pelit alkotja,
melyen belül elszigetelt homoktestek fordulnak elő. A jelentősebb homoktesteket mederüledékként értelmeztük,
megállapítva, hogy az egykori medrek általában hosszú időn át stabil helyzetűek voltak, üledékük elsősorban felfelé
gyarapodott; övzátonyépülésre utaló jelek csupán egyetlen helyen mutatkoztak. Ez a környezet jól megfelel a szövedékes folyók fáciesmodelljének, habár az e folyótípus nevét adó elágazások jelenlétét nem igazoltuk. Egy feltárásban (Pátka
közelében) sík-táblás keresztrétegzett homokot észleltünk, ami fonatos meder üledékeként értékelhető.
A feltárásokban mért szállítási irányok, ill. a geoelektromos szelvények segítségével térképezett mederhomoktest
orientációja szerint a terület késő-miocén–pliocén folyói északnyugatról délkelet felé tartottak, a stabil helyzetű, kis
kanyargósságú medrek alapján igen kis esésű alluviális síkságon keresztül. A pátkai feltárás példája azonban azt mutatja,
hogy közeli vetők aktivitása helyenként mind a folyásirányt, mind a folyóstílust jelentősen befolyásolhatta. A folyók
maximális mélysége rétegformáik vastagsága alapján 4–7 méterre tehető, tehát a Vértesacsai Formáció üledékeit a mai
Dunánál kisebb, nagyságrendjük és folyásirányuk alapján vélhetően a Nyugati-Kárpátokból eredő vízfolyások rakhatták
le.

Megjelent
2020-02-25
Rovat
Értekezés

Ugyanannak a szerző(k)nek a legtöbbet olvasott cikkei

1 2 3 > >>