A szélerózió szerepe a Dunántúl negyedidőszaki felszínfejlődésében
Absztrakt
A defláció szerepe a Dunántúl területének pliocén-negyedidőszaki fejlődéstörténetében a hazai földtudomány régóta
vitatott kérdése. Jelen tanulmány az irodalmi adatokat, a terepi észleléseket és a digitális domborzatmodell nyújtotta
vizsgálati lehetőségeket kiaknázva tárja fel a szélerózió jelentőségét a terület felszínformálásában. A szélerózió jelentőségét igazolja a zalai és somogyi É–D és ÉÉNy–DDK-i csapású, legyezőszerű rajzolatot mutató „meridionális” völgyrendszer morfológiája, a Tapolcai- és Káli-medence, valamint a Kisalföld tanúhegyei, a területen megfigyelt deflációs
mélyedések, valamint a szélcsiszolta kőzetfelszínek és sarkos kavicsok relatíve nagy gyakorisága a Dunántúli-középhegységben a Keszthelyi-hegységtől a Vértesig és a Mecsek előterében. Szaharai analógia alapján a szélerózió komoly
szerepet játszhatott a Dunántúli-középhegység DK-i, szél alatti előterében húzódó, ma részben sekély tavakkal kitöltött
mélyedéssorozat és a „meridionális” hátak, geomorfológiailag deflációs maradékgerincek (yardangok) kialakításában,
míg a hátak között levő völgyek a nemzetközi szakirodalom szóhasználatával szélcsatornáknak, CHOLNOKY eredeti
kifejezésével szélbarázdáknak tekinthetők. A maihoz hasonló klímájú időszakok során természetesen a folyóvízi erózió,
a lejtőfolyamatok, ill. a tavak esetében az abrázió is jelentős tényezője volt a jelenlegi domborzat kialakításának. A
szélerózió időbeliségének meghatározására a szélcsiszolta kőzetfelszínek kozmogén izotópos kitettségi korát és a
felhalmozódott eolikus homok OSL korát használtuk fel. Kronológiai adataink alapján a defláció domborzatformáló
szerepe a Dunántúlon legalább az utolsó mintegy 1,5 millió év során több fázisban jelentős lepusztulást eredményezett és
kisebb mértékű homokmozgással még az óholocén során is számolhatunk.