Budai-hegységi paleogén karbonátos kőzetek diagenezistörténete
Absztrakt
Jelen munka a paleogén transzgressziós ciklus karbonátos tagjait (Szépvölgyi Mészkő és Budai Márga Formációt)
ért diagenetikus és hidrotermális folyamatok hatásait mutatja be. A késő-eocén tengervízzel egyensúlyban kivált kalcit stabilizotóp összetételét Pecten- és Ostrea-héjtöredékekből
mért stabilizotóp-értékekkel közelítettük (δ13CV-PDB = 0.45 to 0.87‰, δ18OV-PDB = –5.52 to –1.76‰) és a további
diagenetikus folyamatok során képződött fázisok izotópos összetételét ezen értékekhez viszonyítva értékeltük.
A felső-eocén sekélytengeri mészkövet negyed-, ötödrendű eusztatikus tengerszintváltozások következtében korai
karsztosodás érte, amely édesvízlencse kialakulását eredményezte. A karsztvízszintnek megfelelően, a rétegződéssel
párhuzamosan elnyúlt üregek oldódtak ki, amelyek szinte azonnal kitöltődtek a kőzet oldási maradékával és beszűrődő
mésziszappal. A meteorikus freatikus zónában kioldódó mikrokarsztos üregeket kalcit cementálja, ami normál,
betemetődési CL zonációt mutat. A fluidzárvány- és stabilizotóp vizsgálatok tanúsága szerint a nem lumineszkáló első
kalcitfázis (kalcit-I) a meteorikus freatikus zónában képződött, ugyanis a kalcit-I elsődleges egyfázisú fluidzárványain
végzett mikrotermometriai vizsgálatok 50 °C-nál kisebb bezáródási hőmérsékletet és nagyon híg (0–1,9 NaCl ekv. s%)
anyaoldatot tükröznek. Az eocén tengeri kalcithoz képest negatívabb szénizotóp-értékek ugyancsak meteorikus hatásra
(δ13CV-PDB = 1,57–0,32‰) utalnak. A betemetődés során a kőzet maradék pórusterét egyre reduktívabb oldatból kiváló
kalcitcement (fényesen lumineszkáló kalcit-II majd tompán lumineszkáló kalcit-III) töltötte ki. A kalcit-I fázis
fluidzárványainak egy része az eltemetődéssel járó nagyobb nyomás- és hőmérsékleti viszonyok között felnyílt és
újratöltődött. Az így képződött kétfázisú zárványok homogenizációs hőmérséklete (60–70 °C) a betemetődés során
jelenlevő fluidum minimum hőmérsékletét tükrözi.
A neogén fluidumáramlási esemény törések mentén és breccsazónákban jelentős mértékű kalcit-cementációt
eredményezett. A mészkövet és a márgát átszelő, döntően ÉÉNy–DDK-i csapású, tenziós kalcittelérek korát a MÁRTON
& FODOR (2003) által felállított feszültségtér-fejlődési modell alapján kárpáti–középső-miocénre becsüljük. A fluidum,
amely valószínűleg a befogadó kőzet tulajdonságaitól és a lokális deformációtól függően hozott létre breccsás zónát
cementáló, ill. telérben kivált kalcitot, oxigén-izotóp adatai alapján (δ18OV-PDB = –20,01 – –9.15‰) a környezeténél
magasabb hőmérsékletű, azaz hidrotermális lehetett. A kalcithoz társulva (a Róka-hegyen, a Lapos-bányában és a
Fenyőgyöngye-kőfejtőben) különböző szulfidfázisok (markazit, pirit, cink-szulfid) és barit jelenik meg. A szulfid a
kalcitkiválás kezdeti szakaszához kapcsolható, míg a barit minden esetben a kalcitot követő fázis. A különböző
lelőhelyeken előforduló kalcittelérek egységes tulajdonságai — kapcsolódó paragenezis, telérek iránya, petrográfiai és
geokémiai jellegek — alapján kimondható, hogy a vizsgált területek hidrotermális kalcitteléreinek és a hozzájuk
kapcsolódó ásványparagenezisnek a létrejöttét egyazon, regionálisnak tekinthető hidrotermális fluidumáramlás okozta.
A GÁL et al. (2008) által a Hárshegyi Homokkőben észlelt ugyancsak középső-miocén korú bariterek valószínűleg
ugyanennek a regionálisan elterjedt ásványparagenezisnek a részét képezik.
A felső-eocén karbonátos kőzetek a pannóniai–pleisztocén neokarsztos fázis bélyegeit is magukon viselik. A miocén
repedések mentén áramló fluidumok kioldották a márga CaCO3-tartalmát, ami egy nagyon porózus kőzet létrejöttét
eredményezte. A Budai-hegység ismert barlangrendszerei további oldódási folyamatok révén jöttek létre, melyekkel
többek között KOVÁCS & MÜLLER (1980), LEÉL-ŐSSY (1995) továbbá ERŐSS et al. (2008) részletesen foglalkozik.
