Rövidüléshez köthető deformációs jelenségek a Gerecse területén

Absztrakt

A dolgozat a Gerecse területén észlelt redők leíró tárgyalását és kinematikai elemzését tűzte ki célul. Elsőként a
redőket kialakító mechanizmust szükséges tisztázni; számos terepi megfigyelés — réteglappal párhuzamos karcok,
duplex-szerkezetek, elvetett réteghatárok és feltolódásos vetőkarcok — a rövidüléses szerkezetalakulásról tanúskodnak.
A redőkhöz rendelhető összenyomás földrajzi irány szerinti eloszlásában három csoport volt kimutatható: egy K–Ny-i,
egy ÉK–DNy-i és egy ÉNy–DK-i. A K–Ny-i rövidülés hatására kialakult É–D-i redőtengely-generáció létezése
bizonyosnak és uralkodónak mondható, a másik két csoport létezése bizonytalanabb. A fentiek mellett táguláshoz
köthető redőket is sikerült dokumentálni, ám ezek ismertetése egy további dolgozat tárgyát képezi.
A K–Ny-i összenyomás hatására létrejött É–D-i tengelyű redők dominanciájának megértése lehet a kulcs a
redőződési események korának megállapításához is. Ez utóbbi lépés döntően diszkusszió segítségével tűnt
megoldhatónak, bár a jelentős deformáció kréta kora indokoltan feltételezhető. Az észlelt K–Ny-i fő összenyomási
irányok jelentősen eltérnek a BALLA & DUDKO (1989) által a Dunántúli-középhegység „szerkezeti hajlatának” klasszikus modelljében tárgyalt É–D-itől. Mindezek mellett a rendelkezésre álló paleomágneses adatok azt mutatják, hogy a
Gerecse hibahatáron belül egy egységként mozgott a Dunántúli-középhegység tőle nyugatra eső részeivel. A szerkezeti
irányok eltérésére magyarázatként szolgálhat a deformációt kialakító feszültségtér inhomogenitása, azaz a Dunántúliközéphegység főszerkezetét kialakító ÉNy–DK-i rövidülésnek és egy, a terület keleti részén feltételezhető oldalelmozdulásos feszültségtérnek a lineáris kombinációja.
Magyarázatként szolgálhat továbbá a Dunántúli-középhegységre bő évtizede létező flexurális deformációs modell
is, melyet MINDSZENTY et al (1994) valamint tőlük függetlenül TARI (1994) is felismert; ez a deformáció korának
értelmezésében kiváló támpontot adhat. Ennek értelmében az apti–albai periódusban egy korábbi KÉK–NyDNy-i, és
egy későbbi ÉÉNy–DDK-i irányú összenyomással számolhatunk. A deformáció főiránya folyamatosan változhatott a
kezdeti és a végállapot között; a sorrend jól egybecseng számos szerkezetföldtani, rétegtani és üledékföldtani megfigyeléssel. A fentieket szem előtt tartva az ÉK–DNy-i összenyomáshoz köthető ÉNy–DK-i redőtengely-generáció koraaptinak, a K–Ny-i rövidülés ereményeként kialakuló É–D-i tengelyű redőké apti-albainak, míg a legfiatalabb, ÉNy–DK-i
összenyomás következtében kialakuló ÉK–DNy-i tengelyű redők kora albainak adódhat. A deformáció — figyelembe
véve az agyagásvány-vizsgálatok és általános reológiai megfigyelések eredményeit — minimálisan két-három
kilométeres mélységben mehetett végbe. Ennek a feltételezett betemetődésnek a bemutatása és részletes magyarázata
további munkát igényel.