A Dunántúli-középhegység helyzete és eoalpi fejlődéstörténete a Keleti-Alpok takarós rendszerében: egy másfél évtizedes tektonikai modell időszerűsége

Absztrakt

A magyar földtani irodalom újabb összefoglaló munkáiban a rétegtani felépítést és szerkezetfejlődést nagytektonikai
ciklusok szerint és szerkezeti egységenként tárgyalják. A Dunántúli-középhegységi-egység mezozoos képződményeinek
sokféleségével és viszonylag egyszerű szerkezeti felépítésével tűnik ki az általános képből. Ez az egyszerűség több
szerző szerint dominánsan blokk-tektonikával jellemzett, autochton szerkezetet jelent a Rába-vonal és a Balaton-vonal
által határolt tektonikai egységben.
Ebben a cikkben felelevenítjük több mint másfél évtizede megfogalmazott ellenvéleményünket a Dunántúliközéphegység szerkezetével kapcsolatban. Elsősorban a kisalföldi és a zalai medenceterületeken szénhidrogénkutatás
céljából mélyített fúrások és szeizmikus szelvények értelmezése alapján amellett érvelünk, hogy a Dunántúliközéphegység takarós szerkezetű és a Keleti-Alpok szerkezeti hierarchiájában a legfelső allochton egységet képviseli,
amint azt UHLIG (1907) több mint egy évszázada elképzelte. A Kisalföld alatt szeizmikusan térképezett takaróhatárokról
az a véleményünk, hogy azok a hegység alatt átnyúlva a Balaton-felvidéken megismert rátolódásokkal kapcsolhatók
össze. Ezúton egy idealizált szerkezeti modellt vázolunk fel, amely egyszerűsített módon ábrázolja az eoalpi kompressziós fázisok hatására kialakult takarórendszert, valamint ennek a késő-krétától az eocén végéig tartó egybefüggését
az Északi-Mészkőalpokkal.
Végül amellett érvelünk, hogy a Dunántúli-középhegység mezozoos képződményeinek sokféleségét a több irányból
feltolódó takarószerkezethez kapcsolódó, flexurális eredetű medencék és felboltozódások kialakulása és vándorlása
irányította.