Újabb adatok a Balaton-felvidék egyik klasszikus középső-triász ősmaradvány-lelőhelyéről
Absztrakt
A barnagi Akol-domb a Balaton-felvidék legrégebb óta ismert, klasszikus ősmaradvány-lelőhelye, amely Böckh Jánosnak, a Bakony úttörő földtani térképezőjének az 1870-es években végzett felvételezése idején már évtizedek óta ismert volt. A „nagyvázsonyi lelőhely” Mojsisovics klasszikus munkáiban is szerepel, több ammonitesz-fajt innen írt le először. Lóczy monográfiájában szintén tett említést a lelőhelyről, aki az addig gyűjtött faunát is közölte. Ezt követően a lelőhelyről újabb őslénytani adatok csak szórványosan kerültek elő, részben a Bakony, részben a Balaton-felvidék földtani térképezéséhez kapcsolódóan. Az elmúlt években zajló gyűjtések során azonban olyan új és gazdag cephalopoda-, brachiopoda- és gerinces fauna került elő a terület anisusi rétegsorából, amelynek vizsgálata alapján több szempontból is jóval részletesebb és pontosabb kép rajzolható a terület középső-triász fejlődéstörténetéről.
Az Akol-dombon és környékén a felszínre bukkanó legidősebb triász képződmény az alsó-anisusi Megyehegyi Dolomit (2. és 3. ábra), amelyben a szokásosnál több ősmaradvány, elsősorban krinoidea váztöredék jelenik meg (4a. ábra). Fölötte néhány méter vastag világosszürke mészkő következik, amelyre jellemzőek a bekérgezett szemcsék, de elvétve brachiopoda és apró ammonitesz is előfordul benne (4b. ábra). Ez a sekélytengeri platform fáciesű Tagyoni Formáció, amely a Balaton-felvidék középső-anisusi medence kifejlődését, a Felsőörsi Mészkövet helyettesíti heteropikusan (1. ábra). A formáció azonban lényegesen vékonyabb az Akol-domb környékén (Barnagi-platform), mint a Balaton-felvidék középső részén (Tagyoni-platform), illetve a Veszprémi-fennsíkon (Kádártai-platform), ahol vastagsága eléri a 80-100 métert is.
A Tagyoni Formáció fölött települ a Vászolyi Formáció néhány méter vastag, biogén mészkőből álló rétegsora (4c–d. ábra), ebből került elő a cikk tárgyát képező szokatlanul gazdag ősmaradvány-együttes. Az árkolásban feltárt rétegsor alsó két padját lilás szürke kemény mészkő alkotja, fölötte vörös, sárgafoltos, gumós mészkő következik, alsó szakaszán fekete vasas-mangános bevonatú ősmaradványokkal. A fauna döntő részét ammoniteszek alkotják, amelyek kőzetalkotó mennyiségben jelennek meg. A megtartási állapotra jellemző, hogy a túlnyomó részben héjas példányok egyik oldala részben vagy teljesen visszaoldott, ami lassú, kondenzált üledékképződésre utal. A példányok jelentős része töredékesen ágyazódott be, ami felveti az áthalmozódás lehetőségét. A fauna jellegzetes elemei (pl. Proavites hueffeli, Beyrichites cadoricus) (I. tábla) a pelsoi Balatonicus Zóna felsőbb részéből ismertek. A legnagyobb példányszámban, és legjobb megtartási állapotban az illyr Trinodosus Zóna legfölső szubzónáját igazoló Lardaroceras fajok (II. tábla 5-8; III. tábla) kerültek elő. A számos Kellnerites példány (IV. tábla) a Reitzi Zóna jelenlétét bizonítja.
A kísérő faunában nautiloideák, brachiopodák (VII. tábla), elvétve csigák és gerinces maradványok fordulnak elő. Utóbbiak között (VIII. tábla) vannak halmaradványok: egy Polyacrodus sp., valamint egy közelebbről meg nem határozható cápafog, továbbá egy Birgeria sp. fogmaradványa. Ezek megtartása és alacsony száma, valamint az általuk reprezentált taxonokkal kapcsolatos ismeretanyag hiányosságai nem teszik lehetővé szűkebb őskörnyezeti következtetés levonását. Ugyanakkor tengeri hüllők maradványai is kerültek elő, az eddig ismert négy Ichythyosauria csigolya közül három feltételesen a középső-triászban gyakori Cymbospondylidae családba, a negyedik (egy háti csigolya) viszont ezen belül is cf. Cymbospondylus sp.-ként sorolható be a diapophysis helyzete és alakja alapján. Egy fogtöredék szintén halgyíkoktól származhat, egy bordatöredékről pedig csupán annyi állapítható meg, hogy valamilyen tengeri hüllőé lehetett. A csigolyák legalább két, körülbelül 3,3 milletve 4,5 mtesthosszúságú egyedtől származhatnak, míg a fogtöredék egy akár ennél is nagyobb példánytól. A Cymbospondylidae család tagjai világszerte elterjedtek voltak az anisusiban és a ladinban, maradványaik Nevadától (USA) a Spitzbergákon át, az alpi területeken keresztül egészen Kínáig előkerültek. Ezek a viszonylag nagy (akár 8–9 méteresre is megnövő) Ichthyosauriák a legtöbb szerző szerint pelágikus csúcsragadozók voltak melyek ritkán tévedtek a partok közelébe, ugyanakkor mások felvetése szerint ezek a még kevésbé delfinszerű primitívebb formák lesből támadó ragadozók voltak, így jobban kötődtek a sekélytengeri környezethez. Bármelyiket is fogadjuk el, előfordulásuk a Balaton-felvidéki tengeralatti hátságok környékén egyáltalán nem meglepő ezek alapján, viszont a család első hazai előfordulását jelentik.
A középső-anisusi platformokon települő legidősebb medence fáciesű üledékek biosztratigráfiai vizsgálata szerint a Barnagi-platform megfulladása már a pelsoi korszak soránbekövetkezett (Balatonicus Zóna). A Tagyoni- és a Kádártai-platform azonbanebben az időben még aktívan épült, megfulladásuk csak később, az illyr közepén történt (Trinodosus Zóna, Camunum szubzóna).
