Sorsszerű véletlenek. Hogyan lesz valakiből fordításkutató?

Absztrakt

A fordításkutatás Magyarországon a 20. század 70-es éveiben még nem létezett önálló tudományterületként: tartottak előadásokat, írtak tanulmányokat a fordításról, de nem folyt tudományos kutatómunka, nem történt rendszeres adatgyűjtés és elemzés. Saját pályám fordításkutatóként nyolc sorsszerű véletlennek köszönhetően alakult, amelyek fokozatosan ebbe az irányba tereltek. A tanulmány első része ezt a nyolc sorsszerű véletlent mutatja be. Az első három véletlen: fordítói megbízások a Gondolat Kiadónak, ösztönzés, hogy forduljak a nyelvészeti kutatás irányába, könyvtárosi munkám a Központi Kémiai Kutatóintézetben, ahol közelről figyelhettem meg a tudományos kutatás folyamatát. A tudományos kutatás szervezéséhez vitt közelebb következő munkahelyem, az MTA Tudományszervezési Tájékoztatójának szerkesztősége. Végül felvettek a Marx Károly Közgazdaságtudományi Egyetem Nyelvi Intézetébe tudományos munkatársnak, és véletlenül rám osztották Revzin és Rozencvejg (1964) fordításelméleti művének ismertetését, amelyből megtudtam, hogy a fordításnak nemcsak gyakorlata, hanem elmélete is van. A Nyelvi Intézetben bekövetkezett további véletlen események eredményeként kaptam meghívást orosz‒magyar fordítástechnikát oktató egyetemi adjunktusnak az ELTE BTK Fordító- és Tolmácsképző Csoportjába, és a tanárok toborzása során találkoztam néhai Bart István műfordítóval. Ez a nyolcadik találkozás, mely házassággal végződött, döntő hatással volt pályám alakulására, mert 47 éven keresztül tanulmányozhattam egy zseniális műfordító fordítási kompetenciáját. A tanulmány második része arról szól, hogy három legfontosabb tudományos eredményemben milyen szerepet játszottak a véletlenek: a fordított szövegek kvázi-helyességének leírásában, az dinamikus kontrasztok és az indoeurópai‒magyar, valamint a magyar‒indoeurópai irányban végzett átváltási műveletek rendszerének leírásában, és végül az aszimmetria hipotézis felállításában.