Ártéri szintek és paleo-medrek: ártérfejlődés az Alsó-Tisza mentén

Absztrakt

Az Alsó-Tisza menti ártéri területeken különböző magasságú ártéri szintek alakultak ki, amelyek felszínén változatos méretű kanyarulatok őrződtek meg. Célunk, hogy az egykori kanyarulatok morfometriai csoportosításával, vízhozamuk és koruk meghatározásával, valamint az egyes ártéri szintek lehatárolásával a folyóvízi fejlődés utolsó szakaszát rekonstruáljuk az Alsó-Tisza vidékén.
Eredményeink alapján az Alsó-Tisza mentén három ártérképződési és két bevágódási fázist lehet elkülöníteni, bár jelentős késéssel érték el a folyamatok a mintaterület északi részét. A legmagasabb C-szint a kutatási terület déli részén a késő-pleniglaciális kezdetén (25,6±1,4 ka) volt aktív ártér, ugyanakkor a középső és északi területeken 20,1±2,4–13,2±0,9 ezer éve. Ekkor a Tisza mederkitöltő vízhozama a mai érték 4–5-szöröse lehetett (Q_mk = 8615 m³/s). Az első bevágódás a torkolat környékén már a Ságvár–Lascaux interstadiális végén megindulhatott, majd a mai Maros torko -latának környékét a késő-glaciálisban (13,1±1,2 ka) érte el. Mivel a C és B szinteken a kanyarulatok mérete hasonló, így a bevágódás nem köthető a vízhozam jelentős megváltozásához. A következő ártérképződési időszak (B szint) a déli területeken 13,0±1,3 ezer évig, míg a középső és északi részeken 10,8±0,7 ezer évig tartott, melyet egy újabb, ám a korábbinál erőteljesebb bevágódás zárt le. Ekkor már jóval kisebb volt a Tisza vízhozama (Q_mk = 3306 m³/s). A csökkenés a kanyarulatok méretei és elhelyezkedése alapján fokozatosan történt meg. A torkolat felé divergáló ártéri szintek és az aktív ártér (A szint) formálódásában nagy szerepet játszó avulziók egyrészt a tektonikai hatások nagyobb jelentőségét, másrészt a Dunán lezajlott folyamatok hatását mutatják. A legalacsonyabb szinten (A) 3,2±1,1–1,1±0,7 ezer éves kanyarulatok őrződtek meg.