A Dél-Dunántúl kréta szubvulkáni testeinek koráról paleomágneses mérések alapján

  • Zoltán Balla
  • Emő Mártonné Szalay
  • Zoltán Gulácsi

Absztrakt

A Dél-Dunántúlon vett újabb minták paleomágneses vizsgálata részben megerősítette, részben tovább fejlesztette a
korábbi eredményeket. Megerősítette a következőket:
— A mecseki „alsó-kréta” szubvulkáni testek paleomágneses irányai dőléskorrekció nélkül jóval konzisztensebbek,
mint dőléskorrekcióval, tehát minden bizonnyal fiatalabbak a kréta közepi gyűrődésnél. Ezzel összhangban van az, hogy
a kristályos kőzetekben települő mórágyi telérek eleve dőléskorrekció nélküli irányai — egymás között kiválóan egyezve
— jól illeszkednek a mecsekiek trendjébe.
— A gyűrődés a villányi-hegységi adatok alapján az albai után történt, vagyis a szubvulkáni tevékenység nem
történhetett a kora-krétában. Regionális megfontolások alapján ezt a magmatizmust a késő-kréta elejére tehetjük. A
biztosan alsó-kréta effuzívumokból kapott paleomágneses irányok viszont dőléskorrekció után egyeznek az üledékekből
kapottakkal, tehát idősebbek a gyűrődésnél. Az effuzív és a szubvulkáni tevékenységet tehát időben elválasztja egymástól a kréta közepi gyűrődés, a kettő nem lehet egyazon magmatizmus terméke.
— A mecseki és mórágyi szubvulkáni kőzetek paleomágneses irányai két jelentős elfordulást rögzítenek. Közülük az idősebb, óramutató járásával ellentétes irányú, az albai után, a fiatalabb, óramutató járásával megegyező irányú, a miocén Komlói
Andezit benyomulása után kezdődött. A mai helyzetben észlelhető deklinációk a két, ellentétes irányú elfordulás eredői.
Korábban úgy véltük, hogy az idősebb elfordulás ≈90°-os, egyszeri, jelentős esemény volt. A nagyobb adatszám
lehetővé tette, hogy tovább fejlesszük ezt a megállapításunkat. Eszerint a paleomágneses irányok nem egyszeri, jelentős,
elfordulást rögzítenek, hanem fokozatos irányváltást ≈0°-tól ≈90°-ig. Más szóval a szubvulkáni kőzetek nagy része nem
az elfordulást követően, hanem a nyugati elfordulás idején nyomult be, mert a jelenlegi helyzetében mért deklinációja
kisebb, mint az a maximális keleti deklináció (kb. 90°), amelyet a Komlói Andezit mutat. Lehetségessé válik tehát, hogy
e képződmények sorrendjét meghatározzuk: legidősebbek a legkisebb, és legfiatalabbak a legnagyobb keleti deklinációt
mutató kőzettestek.
Új eredmény a máriagyűdi (Villányi-hegység) telér paleomágneses iránya. Ez az irány jól kimutathatóan gyűrődés
utáni, ami ezt a telért a mecseki és mórágyi szubvulkáni képződményekkel rokonítja. A máriagyűdi paleomágneses irány
azonban nem mutat elfordulást, ebből következően ez a telér a mecseki-mórágyi kőzeteknél vagy korábban (de még a
késő-krétán belül), vagy azok legidősebbjeivel egy időben keletkezett.
Eredményeinkből az alábbi paleotektonikai következtetések adódnak:
— A Dél-Dunántúl (és valószínűleg az egész Tiszai-egység) a kréta közepi gyűrődést követően (feltehetően a későkrétában) nyugatra fordult el Európához képest, s ez az elfordulás a mecseki-mórágyi szubvulkáni tevékenység alatt
játszódott le.
— Az elfordulást rögzítő magmatizmust be kellene építeni a paleotektonikai szintézisekbe, amelyek az utóbbi két
évtizedben az elfordulást elfogadják, de az azt rögzítő késő-kréta rift jellegű alkáli vulkanizmustól eltekintenek,
— A villányi — lamprofíros — magmatizmus poszt-szubdukciós eredetét egyazon paleotektonikai modellbe kellene
integrálni a felnyílással. Magyarázatot kellene találni arra, hogyan lehetséges közel ugyanabban az időben különböző
felső köpeny létezése két olyan magmás területen, amelynek távolsága ma a magmaképződés mélységének töredékét —
mindössze 30 km-t — kitevő távolságban van.

Megjelent
2020-03-11
Rovat
Értekezés

Ugyanannak a szerző(k)nek a legtöbbet olvasott cikkei