A történelemoktatás a tartalmi szabályozás (tantervek, követelmények, tankönyvek) tükrében Magyarországon (2016–2024) – avagy a maratoni reform után a pirruszi győzelemig

Absztrakt

A tanulmány a hazai oktatáspolitika kontextusában, a központi tartalmi szabályozás dokumentumain keresztül mutatja be az elmúlt évtized magyarországi történelemoktatásának jellemző trendjeit. Az írás középpontjában a köz- és oktatáspolitika által képviselt emlékezetpolitikai szemléletváltás, új kulturális hegemónia jellemzőinek feltárása áll a tantervekben, vizsgakövetelményekben, tankönyvekben. A munka kitér a központi szabályozók készítésének és a bevezetésük ellentmondásaira: például a tudományos normák háttérbe szorítása, a szakmai nyilvánosság hiánya, konszenzuskeresés negligálása, a szakszerű implementációs tevékenység mellőzése. Rámutat a fejlesztési célok, a tartalmi kánon, a tananyagtartalmak hangsúlyainak változásaira, a digitalizáció folyamatos és széleskörű térnyeréséből is következő, a mindennapi gyakorlatban elvárt, változó szemlélet- és feldolgozásmódokra, eszközökre is. Megállapítja, hogy központilag generált és irányított szemléletváltási törekvések, a kormányzat alkotmányozó erejű többsége, erős centralizációs intézkedései nyomán (például fenntartói viszonyok és pedagógusok foglalkoztatásának átalakítása) jogi és formális módon megvalósultak, ugyanakkor ezek kedvezőtlenül hatottak a társadalmi kohézió erősítésére, a méltányos oktatási feltételekre, a helyi innovációkra, az intézmények szakmai autonómiára és a pedagógusok módszertani kultúraváltásra. Az írás felhívja a figyelmet, hogy a változások sajnálatosan nem segítették elő a diákok korszerű történelmi műveltségének kialakítását, az aktív állampolgárrá nevelést, a kritikai gondolkodás, a szociális érzékenység fejlesztését, vagyis a történelemtanítás azon célkitűzését, hogy a felnövekvő generációk szembe tudjanak nézni a mai globális világ kihívásaival, a demokratikus társadalmak működésének komplex problémáival.