Reformáció ünnepe

Zsolt 46,2–12 Életmentő és életújító Menedék

Absztrakt

Az ünnep jellege

Október végéhez közeledve, figyelmünk rendszerint a múltra irányul. Egyre gyakrabban gondolunk előrement szeretteinkre, a velük átélt élményeinkre. Megvesszük a mécseseket, koszorúkat és talán néhány igeverset, imádságot is kiválasztunk, amelyeket elmondhatunk majd a temető csendjében. A reformáció ünnepi istentisztelet karakterében is megjelenik az emlékezés. Felidézzük Luther Márton alakját, felelevenítjük azokat a történelmi előzményeket, amelyeknek köszönhetően 1517. október 31-én döntő lépésre szánta el magát a reformátor. Az oltárterítő piros színe szintén a múlt felé irányítja a gondolatainkat: azokra az apostolokra és vértanúkra emlékeztet, akiknek hitük miatt meg kellett tapasztalniuk az üldöztetést, a halált. A lekcióként elhangzó boldogmondások (Mt 5,1–12) már a jelenbe kalauzolnak: a hívő ember alakja bontakozik ki előttünk, aki a sok-sok nehézség és nélkülözés közepette is boldog, áldott életet élhet a Szentlélek munkájának köszönhetően. Az elmaradhatatlan lutheri himnusz, az „Erős vár a mi Istenünk” (EÉ 254) idén is arra emlékeztet, hogy a napjainkban is aktív ősellenség ellen folytatott küzdelemben „Erőnk magában mit sem ér, / Mi csakhamar elesnénk.” A hit múltbeli alakjaival az köt össze minket, hogy mi is számíthatunk mennyei erősítésre. Értünk is küzd „…a hős vezér, / Kit Isten rendelt mellénk”, ő a mi diadalmunk.