Kedves Olvasó!

Az idén 1700 éves Niceai hitvallás ökumenikus, teológiai és kulturális jelentőségét értékeli a tanulmányok rovat három dolgozata. Reuss András munkájában annak jelentőségét hangsúlyozza, hogy a modern kori ökumenikus dialógusok során a teológusok felismerték, hogy a vitákat okozó betoldás (a filioque) és a zsinat eredeti szövege nem állnak egymást kizáró ellentétben, hanem más szemléletmódnak a lenyomatai. Ha tehát a Niceai hitvallást a nyugatiak is a zsinat utáni betoldás nélkül mondják, azzal nem tagadják meg korábbi álláspontjukat.

A korai krisztológiai viták minden megoldottnak vélt problémája a 14. század elején újra felszínre került –állapítja meg Karl-Heinz Menke, a hitvallás kritikai funkciójáról szóló írásában. A nominalizmus központi szerepe megmutatkozott abban az alapvető kérdésben, hogy miként lehet egy kontingens létező, az ember Jézus, magának Istennek a kinyilatkoztatása. A protestáns reformátorok nagyrészt nominalista krisztológiája, Lessing és Kant kritikája, az evolúcióelmélet, a historizmus, a nyelvfilozófia (nyelvi fordulat) és a vallások pluralista teológiája a doketista (Alexandria) és az adopcionista (Antiókhia) szubordinacionizmus új változatait hozta létre. E kihívások fényében a niceai zsinat 1700. évfordulója újból tudatosíthatja a homoousios to patri niceai kifejezés tartós relevanciáját és jelentőségét.

Ötvös Csaba József tanulmánya betekintést nyújt a zsinat szent atyáinak emlékezetét ünneplő gazdag hagyományba, amelyhez hozzátartozik a liturgikus program, az ünnep himnográfiája, a szertartások szövegei, a szinaxarion, az ünnep ikonográfiája, ahogyan a zsinaton részt vevő szentek hagiográfiája, csodáinak, látomásainak történetei is.

Az igehirdetési előkészítők ötvened vasárnapjától böjt negyedik vasárnapjáig segítik az igehirdető készülését.

Örömteli olvasást kíván

a szerkesztő