EGY FÉL ÉLETMŰ: SZABÓ PÁL ZOLTÁN TÖRTÉNETI FÖLDRAJZI KONCEPCIÓJA

Absztrakt

A két világháború közti években a magyar értelmiség egészét foglalkoztatta az a kérdés, hogy milyen történelmi sorskérdések álltak és állnak a magyarság előtt, egyáltalán, hogyan definiálható a magyarság, mit is jelet magyarnak lenni. A történettudományban meghatározó népiségtörténeti és szellemtörténeti irányzattal szemben az 1930-as évek közepére a geográfus Szabó Pál Zoltán sajátos történet-földrajzi koncepciót dolgozott ki.
Kiindulópontja szerint a táj mindig meghatározza a keretei között megszülető és fejlődő kultúra alapvonásait. Centrális elhelyezkedése, változatos földrajzi viszonyai sajátos történeti szerepet biztosítanak és egyúttal sajátos jelleget adnak a Kárpát-medencének, ezen belül a Dunántúlnak, és annak egyik legfontosabb centrumaként Pécsnek. Nem véletlen, hogy a „kétezer éves város” a történelem sorsfordulói során újra és újra hasonló jellegű, kifinomult kultúrával bíró, polgárias civilizációnak adott otthont. A táj szinte predesztinálta a várost, hogy a térség kiemelkedő kulturális centruma legyen, és egyben sajátos értékekkel gazdagítsa az európai civilizációt is.
Szabó az 1940-es évek végén elfordult a művelődéstörténeti kérdésektől, kizárólag földrajztudományi problémákkal foglalkozott, korábbi történet-földrajzi dolgozatai pedig ideológiai szempontból nem bizonyultak szalonképesnek. Ennek ellenére nemcsak a geográfia tartja számon nagy alakjai között Szabó Pál Zoltánt, hanem a történettudományban és általában a közgondolkodásban is rendre tetten érhetőek a „Pannonföld öt polgárságáról” és a "Balkán kapujáról" szóló, és „a kétezer éves várost” középpontba helyező koncepció elemei.