A kommunikatív ész kritikája
Kommunikatív cselekvés és személyes identitás
Absztrakt
A tanulmányban A kommunikatív cselekvés elmélete érvényességének behatárolására teszek kísérletet a személyes identitás problematikája kapcsán. A személyes identitás fogalma a habermasi elméletben a társadalomelméleti belátásokból következik, nem más mint a kommunikatívan újratermelt életvilág önmagunkra vonatkozó szelete. Minthogy a kommunikatív cselekvés és az életvilág egyúttal a társadalmi integráció mechanizmusa is, így a habermasi megközelítésben nincs lehetőség a társadalmival szemben megfogalmazódó személyes identitás elméleti megragadására. A nehézséget a kései Foucault szubjektivációra és a hatalomként felfogott társadalmira vonatkozó gondolatai segítségével oldom fel. Foucault a hatalomnak – a neki való ellenállás révén – konstitutív dimenziót tulajdonít: a modernkori szubjektum kialakulását a hatalmi oppozíció egyéni szintűvé válásra vezeti vissza. Azáltal, hogy a szubjektumot a hatalommal való oppozíciójában ragadja meg, lehetõséget teremt a habermasi elmélet kiegészítésére, a társadalmival szemben kifejeződő személyes identitás elméleti leírására. Foucault-i szellemben közelítve a kommunikatív cselekvés fogalmához, álláspontom szerint a beszédaktusok sorozatában megjelenő bizonyos hatalmi mozzanatokra, vagyis a dogmatikus jelentéshasználat bizonyos eseteire úgy tekinthetünk, mint a cselekvéskoordinációnak – más szóval a társadalmasodásnak – való ellenállás olyan kifejeződéseire, melyek a személyes identitás körvonalaira utalnak. A dogmatikus jelentéshasználat ily módon értelmezhető eseteit a morális fejlődésre vonatkozó kohlbergi-habermasi gondolatok alapján azonosítom. Ezekben az esetekben – minthogy a személyes identitást fejezi ki – a dogmatikus jelentéshasználat nem szorul emancipációra, ebben az értelemben a kommunikatív ész érvényességének határaira mutat rá. A dolgozat záró szakaszában azt vizsgálom meg, hogy az ily módon kifejeződő személyes identitásnak milyen elismerés-elméleti előfeltételei azonosíthatók.