Magyar sztoikusok: Tanulmányok az újsztoicizmus magyarországi történetéből, szerk. Bene Sándor, Budapest, Gondolat, 2024

Abstract

Nehéz címet választani egy tanulmánykötetnek, ha nem akarunk abba a hibába (sokszor bűnbe) esni, mint a 21. századi újságírók: a figyelem magunkra vonása és aztán manipulálásának szándéka miatt a tartalomtól független vagy azt csak éppen érintő címet írunk. A most kézben tartott kötet kapcsán persze nem vethető fel semmi rossz szándék, sőt, inkább gondolkodásra, megfontolásokra intő módszer: egyszer magyar sztoikusokról beszél, másodszor a befogadástörténet formáira utal, teljességet persze nem is ígérve (ahogy nem is tehetné). És ezzel a bevezető gondolattal már utaltam is a könyv két legfontosabb üzenetére. Az egyik az, hogy a sztoikus, vagy annak tűnő gondolkodás recepciótörténete nem egyszerűen egy korszak – például a 16–17. század fordulója, a magyarországi későhumanizmus(?) –, hanem hosszú évszázados történet, amelynek lebutított kérdése lehet akár például az, hogy „magyar sztoikus-e a magyar fatalista?”. A másik mindenképpen az a tanúságtétel, hogy a sztoikus eszmék befogadástörténete – ahogy egyébként bármely másik szellemi áramlaté – sokrétegű feltárást igényel, amely sokféleségből ez a kötet most néhány példát szolgáltat.