Keletkutatás

Madhuvidyā: A mézről szóló tanítás és vedānta kommentárjai a Bṛhadāraṇyaka-upaniṣad 2.5 alapján

Anna Aklan — 2026-01-01

Amióta megkezdődött az indiai bölcselet nyugati tanulmányozása, az európai gondolkodók különleges érdeklődéssel fordultak a vedānta iskola felé, melynek egyik központi kérdése a Legfőbb Létező, azaz a Brahman és Önmagunk (Self), vagyis az ātman közötti kapcsolat. Az iskolán belül számos irányzat jött létre, melyek fő világnézete a szigorú monizmus és a dualizmus közötti széles skálán helyezkedik el. Az alaptéziseikben különböző csoportok ugyanazt a kánont, ugyanazokat a szent szövegeket olvasva jutnak merőben eltérő megállapításokra. A tanulmány a Bṛhadāraṇyaka-upaniṣadban (2.4) található úgynevezett „Méztanítás” (Madhuvidyā) alfejezethez írt vedānta kommentárokat hasonlítja össze: a „szigorú nondualista” (kevalādvaita) Śaṅkara (8. század), a „minőségekben megnyilvánult nondualista” (viśiṣṭādvaita) Raṅgarāmānuja (1550–1630), valamint a dualista (dvaita) Madhva (1238–1317) által a szöveghez fűzött magyarázatokat.

A középkori kommentárok szerepe Kālidāsa A Raghuk nemzetsége című eposzának hagyományozásában

Csaba Dezső — 2026-01-01

Kālidāsa műve a klasszikus szanszkrit szépirodalom egyik legnagyobb hatású alkotása volt, amely a tradicionális oktatás alapszövegévé vált. A mű jelentőségét a hozzá írt kommentárok nagy száma is mutatja, melyek többsége mindmáig kiadatlan. A legkorábbi fennmaradt kommentátor, a 10. századi kasmíri Vallabhadeva óta a tudósok folyamatosan magyarázták, értelmezték és kritizálták a szöveget. A kommentátorok különböző – nyelvtani, poétikai, vallási és ízlésbeli – szempontokból vizsgálták az eposz versszakait. Nyelvtani hibának ítélt helyeket kreatív értelmezéssel igyekeztek „megmenteni”, máskor javított olvasattal álltak elő, poétikai szabálytalanságokat költői szabadsággal magyaráztak, vulgárisnak vagy félreérthetőnek tartott kifejezéseket cenzúráztak. A tanulmány konkrét példákon keresztül mutatja be, hogyan alakították át ezek a kritikai beavatkozások az eredeti szöveget. Az elváló körülírt perfectumi alakok, az esztétikai okokból problémásnak ítélt jelzők és a vulgáris félreértésekre okot adó kifejezések esettanulmányaiból látható, hogy a kommentátorok javaslatai gyakran, bár korántsem mindig, beépültek a hagyományozott szövegbe.

Fejezetek egy nomen actionis életéből

Máté Ittzés — 2026-01-01

A tanulmány az óind √dṛś ’lát, néz’ igegyökből képzett dṛ́ś- gyöknévszó használati körét mutatja be a korai védikus korszakban. Az elszigetelt és minden bizonnyal már ekkor is csak archaizmusként létező tisztán elvont főnévi, nomen actionisi szerep után tárgyalja a főnév dativusi esetének (dṛśé) grammatikalizálódott infinitivusi funkcióját, használatát a perifrasztikus causativumban, végül pedig az āvís ’nyíltan, láthatóan’ szóval szinonim határozószóként való lexikalizációját.

Merénylőből hős: Vezérmotívum a Kṛṣṇa-életrajzokban

Péter Száler — 2026-01-01

A merénylet visszatérő elem Kṛṣṇa életrajzaiban. Kaṃsát, Jarāsaṃdhát és Śiśupālát nem csupán Kṛṣṇa iránt tanúsított gyűlöletük kötötte össze, hanem az is, hogy kivétel nélkül merénylet áldozatai lettek. Írásomban a róluk szóló három merénylettörténetet vizsgálom meg, és a köztük felfedezhető párhuzamok alapján lehetséges magyarázatot próbálok adni a ma ismert Kṛṣṇa-mondakör formálódására.

A buddhizmus sátáni versei: Az antinomiánus hagyomány apológiája Bhavyakīrti I kommentárjában

Péter Dániel Szántó — 2026-01-01

Doktori disszertációmban (2012) már röviden tárgyaltam egy rövid apológiát, amely az antinomiánus-transzgresszív tantrikus buddhista hagyományt hivatott megvédeni; jelen cikk ennek a pár oldalnak a kifejtése. A nem szakértő olvasóknak szánt rövid bevezetőt követően felvázolom a buddhizmuson belüli paradigmaváltásokat a legkorábbi időktől a transzgresszív tantrikus hagyomány kialakulásáig. Ezután az apológia szerzőjéről, Bhavyakīrtiről írok: amellett érvelek, hogy legalább két szerző írt ezen a néven, és hogy a mi Bhavyakīrtink (I) feltehetően a 9. században tevékenykedett. Szanszkrit eredetiben elveszett *Vīramanoramā című műve, amely a Herukābhidhāna kommentárja, valószínűleg az antinomiánus hagyomány korai egzegetáinak gondolatait tükrözi. A következő fejezetben az említett apologetikus rész fordítását adom közre jegyzetekkel ellátva; ezt néhány kifejezés (mārabhāṣita, kaula) és állítás elemzése követi. A tanulmány egy függelékkel zárul, amely az idézett szakasz tibeti fordításának kritikai kiadását tartalmazza.

A Kr. u. 1. századi zsidóság kánonjai

Ottó Pecsuk — 2026-01-01

Az 1. századi zsidóság szent iratai kapcsán még nem beszélhetünk a mai és főleg nem a keresztyén-egyházi értelemben vett kánonról, inkább csak közösségi preferenciákról. A források arról árulkodnak, hogy a különböző kegyességi vagy teológiai irányzatok szociológiai és történeti jellemzői, a velük történt események és a többi csoporthoz fűződő viszonyuk nyomot hagyott a szent könyvekkel kapcsolatos nézeteiken is. Az általuk szentként tisztelt könyvek köre sokszor érthető és felismerhető szociokulturális történetük ismeretében, és maguk a könyvek is befolyásolták a közösségek történetét. Azok a könyvek nyertek kanonikus státuszt a közösségben, amelyek választ adtak a közösség egzisztenciális vagy kognitív kérdéseire. Azt is vizsgálom, hogy a Jézus Szentírás-értelmezésével kapcsolatos információk hogyan mutatnak előre a későbbi keresztyén kánonképződés folyamatára.

Hagyomány és újítás: Imitáció és imitációs hálózatok a 16. századi oszmán gazel-költészetben

Benedek Péri — 2026-01-01

A hagyományt az újítással egyesítő szövegalkotási módszer, az imitáció a perzsa klasszikus irodalmi hagyományt szellemi elődjének tekintő, a 16. század első felére kialakuló birodalmi oszmán klasszikus költészet egyik meghatározó jelentőségű gyakorlata. Bár az imitáció jelensége minden műfajban megfigyelhető, a legjobban talán mégis az oszmán klasszikus hagyomány legfontosabb versformája és műfaja, a gazel esetében tanulmányozható. A vizsgálódásokat jelentősen megkönnyíti, hogy az adott időszakban vaskos antológiák születtek az Oszmán Birodalomban, melyek esetenként több ezer imitációs költeményt, elsősorban gazeleket tartalmaznak. Erre a forrásbázisra építve mutatom be az imitáció jelenségét, és egy konkrét példán keresztül megismertetem az olvasót az imitációs hálózatok elméletével.

Nyelvvesztés és nyelvi kihalás: A Törökországban élő krími tatárok esete

Şeyma Gezer — 2026-01-01

Miután Oroszország 1783-ban annektálta a Krími Kánságot, az őshonos krími tatárok több hullámban kivándoroltak, elsősorban az Oszmán Birodalomba, a helyben maradtakat pedig Sztálin 1944-ben erőszakkal deportálta. Ez a tanulmány azt vizsgálja, hogy a törökországi diaszpóra miként őrizte meg kulturális és nyelvi identitását, milyen hatással voltak rájuk az urbanizációs folyamatok és az oktatási rendszer változásai, illetve milyen tényezők akadályozzák a nyelv átörökítését és gyorsítják fel körükben a nyelvvesztést. A kulturális egyesületek és a civil társadalmi szervezetek erőfeszítései ellenére a krími tatár nyelvet ma már az eltűnés veszélye fenyegeti Törökországban. A tanulmány javaslatokat dolgoz ki a nyelv megőrzésére, és felhívja a figyelmet az anyanyelvi oktatás, a kulturális és a társadalmi tudatosság növelésének szükségességére.

In memoriam Kakuk Zsuzsa (1925‒2025)

Géza Dávid — 2026-01-01