Magyar Filozófiai Szemle

„Majma a művészetnek”

Piroska Balogh — 2026-01-31

Greguss Ágostnak, a pesti egyetem 1870–1882 között oktató esztétikaprofesszorának mimézisről és idealizálásról való nézetei kapcsán a nem túl terjedelmes szakirodalom egyértelmű álláspontot alakított ki, éppen ezért talán meglepőnek hathat, miféle problémát lehet ezzel kapcsolatban felvetni. Pedig ez a probléma, amint majd kitűnik, nemcsak valós, hanem túl is mutat a Greguss Ágost esztétikai írásainak horizontján.

Mimézis és idealizálás a francia festészetben

Katalin Bartha-Kovács — 2026-01-31

Hogy Chardin a legapróbb részletekben is leképezi a természetet, és mennyire szigorú önmagával szemben, azt jól bizonyítja, hogy láttam egy Elejtett vadat ábrázoló festményét, amit azért nem fejezett be, mert az apró nyulak, amelyek modellül szolgáltak számára, túl gyorsan oszlásnak indultak, és úgy érezte, más nyulakkal nem tudja megvalósítani az általa elképzelt harmóniát. Az összes nyúl, amit hoztak neki, vagy túl sötét, vagy túl világos szőrű volt. (Diderot 1995b. 45.)

Az eszményi szépség nyomában

Botond Csuka — 2026-01-31

A mimetikus eljárás felfüggeszti valóságtapasztalatunkat, hogy teljesebb módon állítsa vissza azt, amire egyedül a műalkotás képes, ez a mimészisz paradoxona. (Bacsó 2016. 32.)

Arany János és az anthropoétika hagyománya

Gergely Fórizs — 2026-01-31

Arany János ezt a költeményét először folyóirata, a Szépirodalmi Figyelő 1861. november 6-i számában tette közzé Eszmény és való (Mutatvány Vojtina Ars poeticá-jából) címmel. Végleges, két szakasszal és egy magyarázó jegyzettel megtoldott (több eredeti jegyzetet ugyanakkor elhagyó) változata 1867-ben jelent meg Összes Költeményei 6. kötetében. Itt lett a cím Vojtina Ars poétikája.

Esztétikai levelek az Életképekben

Dorottya Fülöp — 2026-01-31

Beély Fidél 1844 elejétől 1846 januárjáig közölte esztétikai leveleit a Frankenburg Adolf által szerkesztett Életképek lapszámaiban (Beély: Aestheticai levelek I–X). A tíz levélből álló sorozat – amely rendszertelenül, valószínűleg a részek elkészültének ingadozó ütemében jelent meg – az esztétika alapfogalmaival kívánta megismertetni a női olvasóközönséget. A széptani oktatást célzó szövegsorozat, összhangban a lap 1843. évi első számában Fáy András által kifejtett törekvésekkel, „a fiatal gyönge sziveket és kedélyeket, nemzetiség és erkölcs tiszta érzelmei által” (Fáy 1843. 1) igyekezett kiképezni.

Miért és hogyan alkossunk mintakövető költészetet?

Ágoston Keisz — 2026-01-31

Az irodalmi művek létrejöttének folyamatában mintakövetésnek nevezhetünk minden olyan eljárást, amelynek során egy alkotó tudatosan kiválasztja, értelmezi és beépíti szövegeibe egy másik szöveg vagy szövegcsoport jellemző formáit, témáit, nyelvi eszközeit. Az is gyakran előfordul, hogy a szerző büszkén vállalja és dokumentálja is a folyamatot. A római irodalomban például Plautus és Terentius tudatosan a görög újkomédiát követte, és Horatius is büszke volt arra, hogy a görög lírikusok, ezen belül az aiol költészet hatása alatt alkotott. A 16. századi francia irodalomban a Pléiade köre az antik irodalmat tekintette a születő francia irodalom mintájának, ahogy azt Joachim du Bellay kifejtette La Deffence et Illustration de la Langue Françoyse című programadó munkájában (du Bellay 1549/2006. 318–416). A 18–19. század fordulójának magyar írói, programszerzői is tudatosan az antik örökséghez és a nyugat-európai irodalmakhoz fordultak a magyar kultúra megújítását segítő mintákért.

Mimézis, forma és formátlanság

Zsolt Komáromy — 2026-01-31

Azon alapvetés szerint, amely összekapcsolja a mimézist és az idealizálást, a „jobbak” utánzása előbbre való, mint a „hitványabbak” utánzása; egyes szöveghelyek nyomán az értelmezői hagyományban elterjedtté vált a nézet, hogy Arisztotelész a mimézisnek azt a formáját részesítette előnyben, amely pozitív példák bemutatása révén alkalmas az erkölcsi nevelésre, szemben például a karikatúraszerű ábrázolással (Arisztotelész 1997. 48a5; Arisztotelész 1969. 1340a). Ebben az esszében a mimézis és idealizálás egy olyan esetéről lesz szó, amelyre igen nehéz e fogalmak ezen viszonyát alkalmazni. Alexander Pope, az angol klasszicista költészet mesterének Dunciad (Szamáriász) (1728/1743) című, több változatban megírt műve ugyanis szatíra, a szatíra pedig jellemzően hitványabb jellemeket utánoz, és épp az a karikatúraszerű ábrázolás jellemzi, amely elvileg alkalmatlanná teszi a mimézist az idealizálásra. Mi több, ez a mű a szatíra egy igen extrém változata. Mint igyekszem majd megmutatni, olyannyira szélsőséges, hogy felforgatja a mimézis és idealizálás azon megjelenési módját, amelyet itt mimetikus formának fogok nevezni.

Mimézis és idealizálás

Gergely Fórizs — 2026-01-31

Az utánzás (μίμησις/mimészisz) arisztotelészi koncepciója eredendően nemcsak a szépművészetekre, hanem mindenféle alkotó emberi tevékenységre kiterjed. „A művészet [tekhné] a természet utánzása” tételmondat nem is a Poétikában szerepel, hanem olyan természettudományos munkáiban, mint a Természet vagy a Meteorológia – utóbbiban például a főzés és sütés folyamataira vonatkoztatva (4.3, 381b6) –, vagy A világrendről című pszeudo-arisztotelészi kozmológiai-teleológiai értekezés (5, 396b12, vö. Coughlin 2024. 126–127). Innen nézve válik hangsúlyossá, hogy a Poétika egy sor nevesített művészetben az utánzás tárgyát az ember lelki életének aspektusaira, az emberi természetre szűkíti le:

Előszó Immanuel Kant Az emberszeretetből fakadó hazugság állítólagos jogáról című műve fordításához

Zoltán Nemessányi — 2026-01-31

Sartre A fal című novellájának főhőse, Pablo Ibbieta a spanyol polgárháborúban a köztársaságiak oldalán harcolt, majd a Franco tábornok vezette rezsim fogságába esve azt az ultimátumot kapja fogva tartóitól, hogy ha elárulja ugyancsak üldözött barátja tartózkodási helyét, megmenekülhet a kivégzéstől. Ibbieta pontosan tudja, hogy barátja az unokatestvéreinél rejtőzött el, a várostól négy kilométernyire, de nem fedi fel a katonák előtt a rejtekhelyét. Meg akarja tréfálni a falangistákat, „látni akarta, hogy pattannak fel, hogy húzzák meg a derékszíjukat, és adják ki a parancsokat nagy fontoskodva”, ezért azt mondja nekik, hogy a temetőben bújt el, valamelyik sírboltban vagy a sírásók kunyhójában (Sartre 1939/1982. 121–122). A történet drámai fordulata (spoiler!), hogy Ibbieta barátja tényleg a temetőben bújt el, a sírásók kunyhójában, ahol a katonák megtalálták és tűzharcban megölték.

Reprezentáció és utópia

Zoltán Popovics — 2026-01-31

Tanulmányomban Louis Marin és Marc Richir utópia- és idealizáció-fogalmát szeretném bemutatni, elsősorban két szövegükre, Marin Utopiques: Jeux d’espaces és Richir L’institution de l’idéalité című könyvére fogok támaszkodni (Marin 1973. 21, 29, 115, 128; Richir 2002). Nem feltétlenül evidens, hogy Marin és Richir mintegy együttlátható. Az együttlátásuk mellett elsősorban az szól, hogy mindkettőjük számára kiemelkedő jelentőséggel bír a fenomenológia hagyománya, sőt hogy mindkettőjük számára a fenomén kapcsán megkerülhetetlen a fenséges problémája, azaz a megjelenítés, a megjeleníthetőség kérdése, ezen keresztül pedig a reprezentáció problémája. Mind Marin, mind pedig Richir olvasatában az utópia kitüntetetten a megjelenítés, a reprezentáció kérdésével kapcsolódik össze: a nem itt és nem most lévő megjeleníthetőségével. Ugyanakkor mindkettőjük számára a reprezentáció – és az utópia – kérdése az idealizáció problémájához is elvezet. Ahhoz, hogy a megjelenítés során azt, amit megjelenítünk, szükségszerűen át is alakítjuk. Mintegy megszépítjük. De legalábbis megváltoztatjuk. Az u-tópiát eu-tópiává változtatjuk.

Lukács és Zola

Tamás Seregi — 2026-01-31

„Csupán irodalmi vita ez? Azt hiszem, nem” – teszi fel a kérdést és válaszolja is meg azonnal Lukács 1938-ban az expresszionizmus-vita elkötelezett résztvevőjeként (Lukács 1994. 185). Valóban, Lukács számára az irodalom kapcsán soha semmi nem „csupán irodalmi vita” volt, ahogy általában a művészet kapcsán sem. Itt éppen az expresszionizmusról van szó, bár – ahogy tanulmányának címében állítja – voltaképpen a realizmusról, de ugyanúgy megtehette volna ezt a kijelentést az impresszionizmusra, a naturalizmusra, az avantgárdizmusra, a dokumentarizmusra és még sok egyéb irányzatra vagy stílusra vonatkozóan is.

A költészet mint esztétikai aktus

Tamás Valastyán — 2026-01-31

Talán szerencsésebb lenne, ha az alcímben a „Lehetséges-e…” fordulatot szerepeltetném a „Miért lehetséges…” helyett, merthogy ezáltal a transzcendentális dimenzió markánsabban megjelenne – a valamiféle kauzalitást vagy célhatározói irányt magában foglaló, ily módon már ab ovo egyfajta bizonyosságot tartalmazó verzió ellenében. Ugyanakkor valóban érdekel és motivál a „Miért…” kérdésben megbúvó határozottság és merészség, és voltaképpen tényleg úgy vélem, és amellett szeretnék érveket felhozni, hogy igenis lehetséges a hölderlini himnusz- és elégiaformát „egy egész világ” eszméjeként olvasni.

Az emberszeretetből fakadó hazugság állítólagos jogáról

Szerző Ismeretlen — 2026-01-31

Méltóság, erények, lehetőségek az élet végén

István Trembeczki — 2026-01-31

A múlt évben indult bioetikai könyvsorozat első kötetét tisztelhetjük a Barcsi Tamás, Kőmüves Sándor, Nemes László szerzőtrió Életvégi döntések című kötetében. A könyv az utóbbi években megjelent számos könyv és tanulmány soraiba illeszkedik, s rendkívül aktuális alkotás, hiszen a halál, a haldoklás és az eutanázia problémaköre egyre inkább a szakmai és közéleti diskurzusok tárgyává vált. A három szerző más-más szempontból tárgyalja az életvégi döntések lehetséges aspektusait, melyek közt a filozófiai és etikai, valamint az utolsó részben jogi dilemmák is megjelennek.

„Akkor is zsidó vagyok”

Gerda Széplaky — 2026-01-31

Bizonyára csak gyászra való képtelenségünk ösztönöz szeretett halottunk műveinek, munkásságának elemzésére, mely képtelenségünk összefügg azzal, amiről itt szó lesz. A modern individuum transzcendentális otthontalanságával, a – hitünk szerint – valaha volt közösség felbomlásával (157)